4000 kilométer, 5 hónap és 6 ország a Vejle-Almerimar útvonalon, családilag. Végh Márk hajónaplója.
Az első részben: hogyan kerültünk Dániába, és normálisan vagyunk-e?
2024. július 9.
Sportos menet végén érkeztünk meg Sønderborg-ba, a hajó kiválóan teljesített az ígért 10 csomó helyett 25-el fújó szélben. Eddig „csak” távolodtunk választott (és biztonságot jelentő) hazánktól, innentől kezdődtek az ismeretlen vizek, közeledtünk az ismeretlenhez. Kiel felé kellemes szélben haladtunk, és viszonylag fájdalommentesen sikerült beállni a kikötőbe – nem könnyű ám 31 láb hosszú, 6 tonnás, hosszú tőkesúlyos hajóval szűk helyeken forgolódni!
A Kieli-csatorna az Északi-tengert a Balti-tengerrel összekötő mesterséges tengeri hajózási csatorna, 100 kilométer hosszú, és Brunsbüttel határában éri el az Elbát. A világ legforgalmasabb mesterséges tengeri hajózóútjának feladata, hogy kiváltsa a Dánia északi csücskét megkerülő hajózási útvonalat. Nyolc országút és vasútvonal keresztezi, ezek számára 10 magashidat építettek. E hidaknak a minimális magassága 40 méter a víztükör fölött, a tengeri hajók nagy mérete miatt. Online megvásárolt jegyünkkel volt 5 napunk, hogy elhagyjuk a csatornát, ami a távolságot tekintve nem probléma, viszont a zsilipeléstől előre rázott a hideg. Szerencsére a legénység többi tagja meggyőzött, hogy minden rendben lesz, megyünk a többiek után, ha mégis elrontunk valamit, hát megpróbáljuk még egyszer. Feltárult előttünk a kapu, behajózhattunk a csatornába: mintha autópályán haladna az ember. A kicsik pedig nem zavarhatják a nagy tengerjárókat.
6 óra motorozással értük el Rendsburg-ot (a csatornában tilos csak a vitorlákra hagyatkozva haladni). Mivel már egy hete úton voltunk, ránk fért egy alapos takarítás, és mivel az időjárás is marasztalt, három éjszakát töltöttünk a kikötőben. Itt kezdtük el először érezni, mit is jelent hosszú úton lenni. A vitorlázók egymás hajóját, felszerelését nézegetik, találgatják, ki merre tart. Mindenki segít mindenkinek, legyen szó kikötői manőverről vagy hiányzó szerszámról egy apróbb javítás elvégzéséhez.
A reggeli zsilipnyitás egybeesett az apállyal, amit pont elértünk egy kicsit szabálytalan, túl korai indulással. A szabálytalan azt jelenti, hogy a csatornában dátum szerint meg van határozva, melyik napon, hány óra hány perctől meddig hajózhatnak „a kicsik”. Nekünk körülbelül fél órát csalni kellett, hogy elérjük a zsilipet, így sikerult jó ütemben kijutni az Elbára, és elindulni Cuxhafen felé.
A cuxhafeni kikötő megközelítése nem zajlott teljesen dráma nélkül: az Elba torkolatánál, ahova a zsilip nyílik, a folyásirány 6 óránként megfordul az Északi-tenger árapálya miatt. Egy olyan géperővel rendelkező hajónak, mint a miénk, el kell találni azt a zsilipnyitást, ami az apályra enged ki, lehetőleg az elején, különben esélye sincs elérni Cuxhafent az erős szembeáramlás miatt. És közben az áramlás sebessége is változik… eleinte nagyon nehezemre esett átengedni a kormányt a többieknek, mert mi van, ha nem tudunk bemenni Cuxhafenbe? Nem kell hozzá sok, csak a kikötő előtt egy nagyhajó szemből: túlszaladunk, és az erősödő áramlással szemben nem fogok tudni visszamenni a kikötőig… ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben próbáltam élvezni az utazást, és nem halálra ijeszteni a többieket. Amikor ráfordítottam a hajó orrát a kikötő szájára, olyan mértékű sodródást tapasztaltunk, mint soha korábban. A végén behúzott vitorlákkal, a motort alapjáraton pörgetve, 7,5 csomós sebességgel drifteltünk be a kikötő száján, hogy aztán gyors ellenkormányzással kompenzáljuk a megszűnő sodrás hatását.
Eltelt az első hét, lezárult a talán legkönnyebb szakasz. Eddig majdnem végig ismerős vizeken hajóztunk, a part közelében, de ennek innentől vége. Következik a csodálatos, gyönyörű, néha goromba, sőt, akár veszélyessé váló Északi-tenger. Nekem, mondhatni, hazai terep: majd hét évet töltöttem rajta munkában, télen-nyáron. Ismerem a szeleit, a hullámait, a ritka szélcsendeket, a hátborzongató fényeket. Izgulok, hogy fogja bírni a hajó, hogy viseljük majd mi – főleg a többiek, akik sosem jártak még erre.
Egyre jobban vonzott minket az ismeretlen, a szél kedvezőre fordult és legyengült, így három nap után a tovább indulás mellett döntöttünk. A gyorsuló áramlattal hamar kiértünk az Északi-tengerre, és nem telt bele sok időbe, mire mindkét „újonc” a tengeribetegség enyhe jeleinek megjelenéséről számolt be. Meg sem álltunk Ijmuidenig: 42 óra (azaz 2 átvirrasztott éjszaka, automata kormány nélkül). Közel-távol senki, ha itt valami balul sül el, azt nekünk kell megoldanunk, azokkal az eszközökkel, amiket magunkkal hoztunk, és azzal a tudással, amit elsajátítottunk az évek során.
Kikötés után Gabi és Donát beájultak az ágyba, én a közvetlen szomszédokkal és egy üveg rozéval ünnepeltem a megérkezésünket. Épp aludni tértem volna, amikor megjelentek a rendőrök, kérték a papírokat. Én a rossz angolommal (némi rozé után) próbáltam előadni, mi a helyzet, és átnyújtottam a mappát, amiben minden papírunk – szépen rendszerezve – benne van. Köztük olyanok is, amelyek a hivatásom végzéséhez szükségesek, abszolút nem követelmények a szabadidős hajózásban. Dániában regisztrált hajó, dán lakcím, hajós képesítések, magyar útlevél. Mikor elmondtam, hogy decemberig ráérek, eljöttünk a családdal csavarogni „jutunk, ameddig jutunk” alapon, elmosolyodtak, közölték velem, hogy szerencsés flótás vagyok, és távoztak…
Folytatjuk…
